Csöröge VKF XXIV

Saját levében remek témát talált, a XXIV VKF-re. 3 az egyben: 1 tárgy + 1 történet + 1 recept.

A téma arra késztetett, hogy elgondolkodjam arról, milyen viszonyban vagyok a tárgyaimmal. Rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok függő, különösen a konyhai szerkentyűkkel kapcsolatban. Ha anyagi helyzetem megengedi, szívesen cserélem le őket szebb, modernebb, többet tudó gépekre, nem fáj a szívem kidobni azt ami már nem igazán ép, vagy jó. Mégis van egy pár olyan eszköz, amihez ragaszkodom. Ilyen például anyai nagymamám ütött-kopott, de szép formájú, kézbesímuló derelyevágója.

Nagymamám nem sütött süteményeket. Egy-két kivételre emlékszem, és ez a Kossuth kifli, amit egyszer majd megpróbálok reprodukálni, és a kakaós kalács. Tápláló, olcsó ételeket főzött, nem az ételek elkészítésével, hanem azzal bűvészkedett, hogy fenntartsa a háztartás egyensúlyát az 50-es évek szűkös anyagi lehetőségei között. Gyakran volt ebédre valamilyen tartalmas leves, és utána lekváros tészta, amit piszkos tésztának hívtunk, mert a piros lekvár a tésztán valahogy mindig szürkének tűnt, vagy gombóc, nudli, derelye.

Mindig azt hittem, hogy nem szeretett süteményt sütni, de most, hogy újra kezembe vettem a kézzel írt szakácskönyvét, amiben szinte kizárólag süteményrecepteket találtam, azt gondolom, hogy fiatalasszony korában biztos szívesen sütött finomságokat, csak a háborús, és a háború utáni évek reménytelenül szegényes viszonyai között ment el a kedve a sütéstől.

Néha azonban, ha nagyon jó kedvében találtam rávettem, hogy csörögét, ahogy ő mondta, csöregét süssön nekem. Az ilyen ritka alkalmakkor együtt sürögtünk-forogtunk a konyhában, én is kaptam egy darabka tésztát, amit kinyújthattam, és a derelyevágóval kivághattam. Bár a tésztagyúrás mindig alapos kézmosással kezdődött, az én tésztám mindig szürke lett, de nekem így is ízlett.
Amikor kisült a csöröge, -zsírban sütötte, nem olajban- felbontott egyet a féltve őrzött baracklekvárból, és lehetett enni.
Most is látom magam előtt, ülünk ketten a nagymamámmal a konyhaasztalnál, a lábam nem ér le a földig, így lógázom, ő nem szól rám, és a mézédes, sűrű baracklekvárba mártogatjuk a ropogós, langyos csörögét. Akkor persze fogalmam se volt róla, de ma már tudom, ez volt maga a boldogság. Sírok és nevetek ahogy szoktam. :-( ::-)

Hozzávalók:

3 tojássárgája
1 kávéskanál édesítő
15 dkg liszt

1 evőkanál rum
1 kávéskanál tejföl
1 csipet só

A tésztát jól összegyúrtam, vékonyra kinyújtottam, egyik részéből a derelyevágóval csíkokat vágtam, és a közepén két-két bemetszést csináltam. A másik részét rombusz formára vágtam, majd mindegyik közepén a derelyevágóval egy metszést ejtettem, amin áthúztam az egyik végét. Forró olajban kisütöttem, és a nyáron eltett csokis sárgabaracklekvárral tálaltam. Gyermekkorom ízei ismét csak könnyeket csaltak a szemembe.