A nagy Levin VKF XXI

Amikor Piszke meghirdette a VKF témáját, azonnal a nagy Levin jutott eszembe, Rejtő Jenő: Három testőr Afrikában című regényéből. Aztán valahogy elfelejtettem, de most eszembe jutott, és "műsoron kívül" közzéteszem.

"A francia őszinte köszönetet mondott a tulajdonosnak a kitűnő ételért, amikor átadta a petróleumszívó belet.
A tulajdonos örült a dicséretnek, és megköszönte a lámpabelet, amit már elveszettnek hitt, és igazán nem könnyű errefelé beszerezni az ilyen holmit.

- Nagyon finoman készíti az ételeket, barátom - mondta az angol.

- Uram - felelte szerényen Brigeron, a félszemű rabló -Levinnél tanultam a szakácsmesterséget.

Ezt sokszor hangoztatta, és büszke volt rá. Senki sem tudta, hogy hol lehet ennek a nevezetes, előkelő Levinnek a vendéglője, de a Grand Hotel tulajdonosa olyan büszke pirulással mondta, és olyan nagy erejű ember volt, hogy nem mertek közelebbi adatot kérdezni tőle Levint illetően. Feltehető, hogy ez esetben jogos felháborodása nem ismerne határt, és pofon ütné az illetőt. Különben mindenki szégyellte kissé, hogy nem ismeri Levint, akinél Brigeron főzni tanult. Ezért úgy tettek, mintha jól ismernék.

Egy káplár azt is mondta már, amikor a kantin főztjét dicsérte: "Ilyent eddig csak Levinnél ettem..."

Valószínű volt, hogy szégyen egy ilyen vendéglőst nem ismerni, aki a szakmájában bizonyára a zseniális Ritzcel vagy Duvallal egyenrangú. Lassanként tehát senki sem tekintette vitásnak Levin személyét, és úgy dicsérték Brigeront, hogy ezt maga Levin sem csinálná különben.

- . -

- Hoztak magukkal cigarettát? - kérdezte fáradt, mély, rekedt hangon kérdezte Levin.

- Igen.

Cigarettát az ember a sapkájában vitt magával, és hacsak nem utálták valamiért az őrségen, bizonyos lehetett benne, hogy a sapkájáról megfeledkeznek, amikor az altiszt kiüríti a zsebeit. Adtunk a rabtársnak néhány Caporalt.

- Köszönöm. Hozzanak be valahogy egy kis halat holnap. Péntek van, és én itt csak levest kapok. - mondta olyan hangon, mint aki a sivatagban egy ital vízért esdekel.

- Annyira szereti a halat?

- Nagyon. A hal a legfinomabb étel a világon. Még ezt a rossz főztet is megeszem belőle, amit itt adnak. Pedig lisztben rántják ki.

- És nem abban kell? - csodálkozott Hopkins.

Levin gúnyosan mosolygott. Mélységes megvetés ült az arcán, mintha azt mondaná: "minek él az ilyen ember!" Végül lenézően odavetette:

- Természetesen zsemlemorzsában. De nem azt a kispolgári gazságot értem alatta, hogy alantas kenyértöredéket megszárítunk a kamrában, zsákba kötve - és megborzadt -, hanem friss péksüteményt zsírtalanul, nyílt láng felett teljesen átsütünk, majd megreszeljük.

- Úgy látom, szakember - fejezte ki elismerését Senki Alfonz.

- Levin vagyok - vetette oda egy vértanú drámai önmegvetésével, mint aki bizonyos abban, hogy mi is elszörnyedünk e név hallatára. De egyikünk sem tudta, hogy kicsoda volt polgári életében ez a Levin. Megkérdezni nem mertük, ha már olyan gőggel közölte. Talán fájna neki a tájékozatlanságunk e nagy nevet illetően.

- Csakugyan? - érdeklődött ravaszan Tuskó Hopkins, mert mégis szerette volna tudni fegyvertársunk hírességének az okát. - Ön Levin lenne, a híres izé...? na...

A toprongyos veterán hősi önmegtartóztatással, kulisszahasogató öngúnnyal igent bólintott.

- Az vagyok! A nagy Levin. És most már mindent tudnak!

Semmit sem tudtunk.

- Csak kérem önöket, hogy vallomásom maradjon köztünk.

- Őszintén bevallom - mondtam később -, én nem tudom... hogy ki volt ön... kedves... Levin...

- Csak csúfoljon!

- Higgye el...

- Elég! Ön nagyon jól tudja, ki vagyok. De tessék! Űzzön gúnyt belőlem, ha ez mulattatja!

És elfordult. Mit lehet itt tenni?

-.-

A büntetőtábor, ahova kerültek, eléggé furcsa volt. Megkérdezték, mit akarnak enni.

- Ember, előfordulhat itt, hogy én marinírozott halszeletet kapjak Turbigo módra kétfelé vágott tojással, egész kevés vörösborral párolva?...

Kérdezte Levin, és egész testében reszketett.

A legnagyobb pillanat volt, amikor Levinnek feltálalták a marinírozott halat kétfelé vágott tojással, Turbigo módra.

Először percekig sírt, azután lehunyt szemmel, áhítattal belekóstolt. A szertartásszerű jelenet hatása alatt csendben voltunk.

Az első falat után úgy nézett fel, szigorúan és döbbenten, mint akit megmérgeztek.

- Emberek... - suttogta elcsukló hangon - aki ezt az ételt készítette, az Levinnél tanult... - Újabb kanállal kóstolt. - Francia, mert nem használ elég borsot... Nőtlen, mert nem édesíti meg a tartárt...

- Hol van... aki... főzte? - kiáltott Levin.

A katona egy percig zavartan nézett.

- A kantinban... egy szakács...

- Látnom kell. Beszélni akarok vele! A tanítványom... Hogy hívják?

- Gourchy.

- Olyan tanítványom nem volt!

- Hol tanított maga? - kérdezte az egyik rab.

- Én Levin vagyok - mondta az ősz gourmand megvetően, és felénk fordult.

- Magyarázzák meg ennek, hogy mit jelent ez a név még ma is.

Mind a hárman lesütött szemmel hallgattunk arról, hogy Levin neve mit jelent még ma is.

- . -

Levin szakácskönyve akadt az őrvezető kezébe.

- Kérem - mondta Senki Alfonz -, ez igen fontos bűnjel. Gondosan őrizzék meg.

- Nini!... - mondja most az őrvezető. - Akármi legyek, ha ez nem Levin szakácskönyve!

- Az hát! - mondtam.

- Csakugyan?! - kiáltja a káplár. - Mutasd meg hát a fényképen, melyik a híres Levin...

- Ez itt, aki ül... Itt vagyok én, jobb kézre. Kedvenc tanítványa voltam...

Végre! Végre megtudjuk a titkot!

- Őrvezető úr! Ön Levin tanítványa?

- De mennyire!

- Ki volt az a Levin?

- Ne ugrasson!... Azt akarja mondani, hogy nem tudja, ki volt Levin?... Mit mesél ilyent?

- Komolyan nem tudom...

- Ugyan, mit viccel... hagyjon békében!

Erre térdre hulltam, összekulcsolt kézzel, és így szóltam:

- Őrvezető úr! Hónapok óta időnként nagyon szenvedtem, mert Levin mester, akivel szerencsétlen lehettem együtt ülni, elvárta, hogy hírből jól ismerjék! Én itt most ünnepélyesen bevallom, és megesküszöm rá, ha kívánja: nem tudom, ki volt Levin. Nevessen ki tudatlanságomért, vessen meg, könyörgök: köpjön le, de mondja el, ki volt Levin?!

Az őrvezető teljesítette a kérésemet. Leköpött, és elmondta, hogy ki volt Levin:

A nagy Levin már kora ifjúságában, mint nadrágszabó, a festői Cape Townban kezdte pályafutását. Szíve azonban már akkor is a főzés nagy tudományáért lelkesedett. Húszéves korában még nem is sejtette, hogy a következő év karácsony estéje milyen jelentős fordulatot hoz életébe. Azon a karácsony estén Levint tetten érték betörés közben. A festői Cape Townban. Amikor megkérdezték tőle, hogy milyen munkára osszák be, amihez esetleg hajlama van, azt felelte:

- Szakács szeretnék lenni. Mert meggyőződésem, hogy ha minden ember kedve szerinti hivatásából élhetne, nem volna bűnöző a földön.

- Mi volt maga azelőtt?

- Nadrágvasaló. És ez lett a vesztem. A nadrágvasaláshoz nem érzek elhivatottságot. - Panaszosan kiáltotta két öklét mellére csapva: - Hagyjatok főzni, és én megjavítom az emberiséget!

Ezt az állítását nem értékelték kellőképpen, de az intéző utasítására esténként hipofoszfátot kellett szednie Levinnek, hogy idegei rendbe jöjjenek, mielőtt az elmélet elhatalmasodna a fogoly szervezetén.

De egy hét múlva az átutazó walesi herceg meglátogatta a fogházat is, és ekkor Levin (pedig rendszeresen szedte a hipofoszfátot) a trónörökös lába elé vetette magát, és így kiáltott sírva:

- Sir! Én főzni akarok! Miért van az, hogy mindent tanulhatnak a rabok, csak főzni nem?!

A herceg végighallgatta Levin kérését. Tetszett az elmélet, amely szerint nem volna bűnöző, ha minden ember kedve szerinti hivatásából élhetne meg.

-Igazgató - mondta a herceg -, legyen Cape Town fegyháza az egyetlen, amelyben a foglyok főzni is tanulhatnak.

- De Sir, ki legyen az oktató?

- Értem. Én átadom a főzőtanfolyam számára tanárnak a hajószakácsomat.

Két hónap múlva a herceg szakácsa visszatért szolgálatába, és Levin vette át az oktatást teljes egy évig. Ekkor szabadlábra helyezték a nagy embert. Őfelsége, valahányszor Cape Townban járt, kötelességének tartotta, hogy Levin fegyházi konyhájáról hozassa az ebédet. Azt már csak rosszindulatú egyének terjesztették, hogy a trónörökös ezért nem fordult meg sűrűbben Dél-Afrikában.

Hatalmas cikket írtak az esetről, és a londoni Savoy Hotel szerződtette szabadulása után Levint. Ám félévi működés után ismét hosszabb kényszeroktatásra ítélték egy fegyházi főzőtanfolyamon.

Levin neve fogalom lett! Egyszer különös véletlenek következtében hosszabb ideig szabadlábon volt és a herceg meghívta a hajójára, hogy főzzön egy Levin-menüt a vendégeknek. Ebből az alkalomból Levin képe is ott szerepelt minden nagyobb lapban, amint egy borjúfrikandó és egy szárnysegéd társaságában várja a walesi herceget...

- Ez a kép itt a szakácskönyvben - fejezte be az őrvezető - Dél-Afrikában, a johannesburgi fegyintézetben készült, ahol én is Levin tanítványa voltam, csempészésért.

- Mondja, kérem - szólt Senki Alfonz és az egyik kuktakötényes, rabruhás alakra mutatott. - Ezt a kollégáját is ismeri?

- Hogy a fenébe ne!... Ez Brigeron! Erőszakos, kegyetlen rablógyilkos!

- Halat nem jól csinált ez a Brigeron - jegyezte meg a tizedes. - A rablógyilkosok csak nyárson és roston sült húsokat készítettek jól, azt is csak egészen angolosan, az orgazdák és besurranó tolvajok specialitása volt a hal. A nagy Levin pontosan tudta, hogy melyik bűnözőnek mihez van talentuma. Igazi tyúklevest és főtt marhahúsokat a zsarolók készítettek, viszont az édes tésztát, habos dolgokat a leánykereskedők és zsebtolvajok tanulták el hamar.