A liba
December elején mindig elmentünk a nagymamámmal a Lehel piacra libát venni.
Ugyanannál a kofánál vettük minden évben. Nagymamám minden libát jól megtapogatott, igyekezett kitalálni, hogy melyiknek lesz nagy a mája. Gyönyörű, hófehér libák voltak, gágogtak, amikor a nagymami megnyomkodta a begyüket. Végül kiválasztott egy szép, nagy élő libát, a kofa hátravitte, levágta és megpucolta. Én ezalatt sírtam. Aztán hazamentünk a libával, -a fejét nem vittük haza, nehogy ránk nézzen a kosárból- és elkezdődött a nagy trancsírozás. Az egész család összegyűlt, és fogadásokat kötöttek, hogy mekkora lesz a mája. Ekkor már nem emlékeztetett a gyönyörű, fehértollú madárra.
Nagymamám az aprólékból húslevest főzött, melynek egy része ludaskásaként végezte, a combjait megsütötte, a bőréből töpörtyű lett, a háj egy részét lefagyasztotta, abból lett a libaszalonna, a májat megsütötte, és a májas zsírt sokáig ettük. A nyaka bőrét gondosan eltette, a legközelebbi sóletben töltött libanyak is volt. A mellét egy, a vadasra hasonlító zöldséges mártásban párolta meg. Sajnos a recept nem maradt meg, gyakran gondolok rá, hogy rekonstruálni kéne, de nem merek hozzáfogni, mert tudom, hogy úgysem lesz olyan. Puha, rezgős zsemlegombócot csinált hozzá, olyat se tudok sajnos.
Mindez arról jutott eszembe, hogy vettem egy libamellet. A bőrét bevagdostam, besóztam, borsoztam, és egy serpenyőbe tettem a bőrével lefelé, és megpirítottam. A másik felét is sütöttem egy kis ideig, aztán a kisült zsírt tepsibe öntöttem, egy hagymát üvegesre pirítottam benne, adtam hozzá 4 gerezd fokhagymát, felöntöttem vízzel és vörösborral, beletettem a libamellet, és a sütőben lefedve fél órát pároltam. Ekkor hozzátettem jó sok kockára vágott krumplit, és tovább sütöttem fél óra hosszat, ekkor érkezett bele egy doboz mélyhűtött gesztenye. Így is sült még fél órát, akkor levettem a fedőt, és sütöttem még egy kicsit, amíg puha lett.
Közben két körtét meghámoztam, félbevágtam, kevés édesítővel megfőztem, nem túl puhára, kis fahéjat is tettem bele. Lehűtöttem, a magházát karalábévájóval kivágtam, és a lyukba diabetikus csipkebogyólekvárt tettem.
4 megjegyzés:
Hú, ez akár szentestén feltálalt vacsora is lehetne! Eddig nem nagy sikerrel jártam a kacsa és liba sütésénél (ritkán jutunk hozzá, nincs benne gyakorlatom...) de olyan részletesen leírtad, hogy nagyon gondolkozom egy újabb próbatételen! Csak egy jó kofa (tutibiztos liba-lelőhely) hiányzik...
Köszönöm quantum :-) A kofához a nagymamámmal nagyon régen, a múlt században :-) jártunk. Egy egész liba feldolgozásához nem is mernék hozzáfogni. Ezt a libamellet a közeli hentesnél vettem, de nagyon finom volt, el is fogyott mind. Errefelé minden hentesnél van libamell, és a nagy bevásárlóközpontokban is szokott lenni.
Igen, ha sikerül libamellet kapnom, meg fogom próbálni a recepted szerint elkészíteni! Nálunk a nagymamám gyerekkoromban kacsát is tömött és a csirkék nyakának elvágásakor is szent bozadállyal néztem a műveletet, de utánozni képtelen lennék, az biztos!
Hát azt én se próbálnám meg, :-) én egész csirkét se nagyon veszek, tudom, hogy álságos dolog, de jobban szeretem, ha amit főzök, meg eszem nem hasonlít annyira az állatra amiből van.
Olvasd el ezt a verset:
Szabó Lőrinc: Csirkék
(Különbéke, 1936)
Borotválkozva ültem épp a
kádban, mikor ordítva és
lelkendezve jött Lóci hozzám:
— Borzasztó! — s mutatta, a kés
hogy szaladt... — Így szaladt, — mutatta,
torkom ujjával szelve át, —
így ni!... mikor ott kint Mariska
elvágta a csirke nyakát! —
— Borzasztó! — sírt a gyerek újra. —
Szegény kis csirke! — zokogott
s titkos tetszését szánalommal
keverve részletezte, hogy
hogy rugkapált a szegény csirke
s hogy most jön majd a második
és hogy ő soha húst ezentúl,
soha csirkehúst nem eszik.
— Érdekes is volt, — mondta aztán,
s nekem elszorult a szivem
s kezemben megállt a borotva,
mert elképzeltem hirtelen,
hogy mi lenne, ha volna... Vagy tán
van is?... Van!... Vannak szörnyeteg
óriások!... S már Lóci torkán
s magamén láttam késüket
és már csak roppant messzeségből
hallottam a gyerek szavát:
— Tudod, apu, mikor megölték,
nem a szívem volt, ami fájt,
hanem — mondta — valami itt bent
a torkom szorította meg! —
A hang elnémult, én meg arra
gondoltam, hogy öreg leszek
s jön az Idő, egy óriás Kéz...
És ekkor behangzott a vad
rikácsolás, amit a másik
csirke csapott a kés alatt,
és Lóci szörnyűködve újra
rohant már, könny ült a szemén:
— Borzasztó! Várjon meg, Mariska,
hadd lássam, hogy hal meg szegény!
Megjegyzés küldése