Gyermekkori emlékek

Nagy lemaradásban vagyok, próbálom pótolni. Zsannamanna kérdezett rá a gyermekkori emlékeimre. Sok posztban írtam már róluk, most próbálok olyat írni, amiről még nem beszéltem.

Gyermekkoromból -ami sajnos nagyon régen volt- gasztronómiai emlékeim nem nagyon vannak. Ennek két oka van. Abban az időben a kínálat olyan szegényes volt, hogy a háziasszonyok csak nagy bűvészkedések árán tudtak valami finomat az asztalra varázsolni. Szegény nagymamám azonban hiába "bűvészkedett" mert én a húslevesen és édességeken kívül semmit nem ettem meg. A rántott húsból csak a rántást szerettem, egyébként az volt a véleményem róla, hogy arra való, hogy a zsíros húst becsomagolják, és így csak a számban derült ki, hogy zsíros volt, és nem engedték kiköpni :-) A főzelékekben viszont utáltam a rántást, de nem ittam tejet sem, nem ettem meg a sajtot, felvágottat, de a berántott vagy habart leveseket sem. A kolbászt is utáltam, mert zsírpacnik voltak benne, a belsőségeket pedig, minden ok nélkül, csak úgy :-)
Szóval egy élmény volt főzni rám :-) Amikor a lányom kezdte előadni nagyjából ugyanezt a műsort gyermekkorában, akkor gondoltam vissza először szegény nagymamámra, hogy mit állt ki velem.

A képet ugyanaz a fotóművész készítette, mint Grenadine közzétett fotóját, szintén egy újság részére, Langer Klára érdemes művész, akiről a mandulás kétszersült kapcsán már írtam. Bár a képen nem látszik, de tisztán emlékszem, hogy én is, mint Grenadine, szorosan összeszorítottam a számat, nehogy egy csepp tej belemenjen :-)

Nem voltam napközis, mert felesleges lett volna pénzt kidobni az ebédre amiből úgysem ettem volna. Délben haza mehettem, nagymamám otthon volt. Amikor kb. harmadikos lehettem, elbocsátások voltak, racionalizálásnak, pestiesen racizásnak hívták. Apám egy barátja elvesztette az állását, és egy kifőzdét nyitott. Ma is vannak kisvendéglők, amit kifőzdének hívnak, akkor ez nem étterem volt. A lakásán főztek, minden nap egy féle menüt, leves, hús, desszert. A hallban volt egy hosszú asztal, ott ettünk. A környék üzleteiben dolgozó eladók, pár nyugdíjas, és az iskolám tanárai jártak oda, meg én és a tulajdonos velem nagyjából egykorú lánya.
Szaki bácsi nekünk kettőnknek külön főzött, már nem nagyon emlékszem, hogy mit, de sült krumpli és sütemény mindig volt, így egy darabig az élelmezésem gondját levették nagymamám válláról.

Emlékszem még a május elsejékre, amikor a felvonulás után virslit és perecet kaptunk. A virsli egészen különleges dolognak számított, üzletben nem lehetett kapni, csak ilyenkor, meg az állatkerttel szemben lévő büfében. Hihetetlenül finomnak találtam.
Néha vasárnap vendéglőbe ment az egész család. Nagymamám gondosan végigtanulmányozta az egész étlapot, majd megrendelte mindig ugyanazt: csem. sert. karaj, pir.burg, párkáp. Ez volt a legolcsóbb.

Amire még jól esik emlékezni, az a cukrászdákban a sarokház. Egy szelet csokitorta, minden oldalról beborítva tejszínhabbal. A rossznyelvek szerint így adták el, a már megszáradt tortaszeleteket, de én imádtam.

És ami hiányzik, télen a minden utcasarkon sült gesztenyét áruló nénikék, nyáron a Balatonon a biciklis fagylaltárusok, (mint Bagaméri), a csúnya körfolyosós bérház, ahol a körfolyosón kicsik és nagyok élénk társadalmi életet éltek, és segítettek egymásnak, ha kellett, és legfőképp a szüleim szeretete.